6. rész! – Költözés 02 (Esmeralda)

Apu kocsijából visszanéztem a régi lakásunk ablakára. Hátra néztem és láttam, hogy Livia is ugyanígy tesz. Igen, most már nincsen vissza út. Költözünk.
- A papírokat elintézted? – kérdezte Liv.
- Igen. Aláírtam. A kulcs pedig itt van. – emeltem fel. – Te beszéltél Duarte úrral?
- Igen. A kulcsokat Maxéknál hagytam holnap be, ugrik értük. Ki van fizetve és a szerződést is fel, bontottuk.
- Rendben. Sandoval Úr holnap jön, majd megnézni, hogy sikerült-e elhelyezkedni.
- Jó lenne már találkozni vele. Akkor sem volt ott, amikor a lakást néztük.
- Holnap találkozol vele. Reméljük. –nyugtattam meg Livet.
Az út a külváros felé vezetett, nem akartunk bemenni teherautóval a városba pont, amikor a legnagyobb forgalom van. Így apu kitalálta, hogy akkor kerülünk. Ezért egy csomó ipar épület mellett és vasúti síneken kellett keresztül menni. Aztán egyre jobban közeledtünk beljebb. A családi lakóházak udvarral. Aztán egyre több emeletes épületek jöttek. Elhaladtunk az iskolánk mellett.
- Nézd apu! Ide járunk tanulni.
- Csak semmi értelme nincsen a zenének.
- Ne mondj ilyet. Ének tanár leszek, ha nem jön össze a karrierem.
- Na majd meglátjuk. Nah és te Livia? Te milyen pályára készülsz? – kérdezte apu Liv-et.
- Én zeneszerző leszek. Alap zeneét fogok készíteni egy-egy dalhoz vagy filmekben.
Én erről nem is tudtam, hogy ilyen tervei vannak. Mikor döntötte el? És miért nem szólt nekem? Most kicsit szomorú lettem. De később úgy is beszélni fogok vele.
Megérkeztünk a lakáshoz. Apu és a fiúk ki szálltak az autóból.
- Ahh végre. Már szétszorítottak. – nyújtózkodott hátul Liv.
- Mikor döntötted el, hogy zeneszerző akarsz lenni? – kérdeztem szomorúan.
Előre hajolt és rám mosolygott. Kicsit félelmetes ilyenkor. – Akkor, amikor te, hogy énektanár leszel.
Ez most megnyugtató volt. Mivel én csak apu miatt találtam ki. És úgy nézz ki Ő is.
- Megnyugodtál? – kérdezte.
- Most már igen. – nevettem el magam.
- Karrierünk lesz ezt megbeszéltük, nem? Te énekelsz én, gitározok. Meg néha énekelek. A háttérben. - Csak bólogatni tudtam. Kiszálltunk a kocsiból. – Szóval megvagy?
- Igen megvagyok! – mondtam.
- Zsír, akkor pakoljunk. – lelkesedett. 
- Még nem. – jött apu hangja.
- Miért nem? – kérdeztem.
- Mivel a sofőröm eltévedt az idióta barátaitok miatt csak az isten tudja, hogy most hol vannak.
- Már megint min vesztek össze? – csuktam be a szemem, mert tudtam, hogy Max és Osvaldo mindig vitatkozik valamin.
- Én nem tudom. - mondta apu. – De remélem ide érnek. Azt mondta, hogy a közelben vannak. Addig nézzük meg a lakást. – javasolta apu.
- Ez jó ötlet. Van erkélye is. Az nézz a parkra. – lekendezett Livia.
Elindultunk az új lakásunk felé. A két hústorony lent maradt. Vigyáztak az autóra.
Felértünk a második emeletre. Három ajtó van. Kettő egymással szemben egy pedig középen.
- Most melyik a tiétek? – kérdezte apu.
- A négyes. – válaszoltuk egyszerre.
Becsúsztattam a kulcsot a zárba és kinyitottam az ajtót. Beléptünk mind a hárman a lakásba.
- Szóval ez lesz az? – kérdezte apu.
- Két szoba van egy nagy nappali és egy kisebb konyha. A fürdőszoba és a wc egy helyen vannak. Van kamránk és beépített szekrényünk. Szerintem ez jó. – ecseteltem.
- Három beépítet szekrény, van a folyósón. Majd az egyiken megosztozunk. – csukta be Livia az egyik szekrényajtót.
- Jól van, és hogy képzeltétek el? – szólalt meg megint apu. – már, mint, hogy berendezitek.
- Még nem tudjuk. – válaszoltam.
- Rendben. Akkor találjátok ki gyorsan.
Megcsörrent apu telefonja. Ki ment abba a helyiségbe, ami a konyha lesz. Livia már az erkélyen álldogált. Ki mentem és oda álltam mellé.
- Jól meg leszünk mi itt, ugye? – kérdezte.
- Biztos. Csak lennének már a szekrények bent. A többi nem érdekel.
- Hé és az ágy?
- Tudok a földön is aludni. De még a szekrényekbe be kell pakolni.
- Jó igazad van. – értett velem egyet.
- A meg jött a teherautó. És azok a féleszűek is. Szerintem menjünk le. – javasolta apu.
Lementünk mindannyian. Először én léptem ki az ajtón. És ledöbbentem.
- Te jó ég! – kiabáltam.
Oda futottam a földön fekvő Maximiliano és Osvaldohoz. Körülöttük a dobozok, amiket a teherautóba pakoltunk. A bútorok sehol. A szájuk széle fel volt repedve. Ebből látszott, hogy erős ütést kaptak. Oda futottam Osvaldohoz.
- Osvaldo! Osvaldo, kelj fel. Ébredj hallod. Mi történt veled? – a kiabálás miatt nagy nehezen magához tért.
- Maxival, amikor leszálltunk elkezdtünk üvölteni egymással. Megint hülyeségen. Láttuk, hogy a csávók elkezdenek lepakolni. De csak a dobozokat, mint látszik. Ezért nem is figyeltünk rájuk. Aztán csak annyit vettünk észre, hogy ide jöttek hozzánk és leütöttek minket. És most itt vagyunk.
- Így igaz. – ültette fel Livia Maximilianot. – Sajnáljuk lányok. Olyan gyorsan történt.
- Most hol alszunk? – merevedett le Livia.
- Ne aggódj! – mondtam neki. Oda mentem apuhoz, aki láthatólag mi után meg tudta mi történt telefonálni kezdett.
- Igen! Rendben! Később el megyünk. Köszönöm. Viszlát. - rám nézett. – Sajnálom kis lányom. Én fogadtam fel ezeket, a szélhámosokat és nem néztem utánuk jobban. Én vagyok a hibás.
- Semmi baj apu. – Mások szemében egy igazi kemény ember. De előttem, sosem játssza meg magát.
- De igenis baj. A rendőrség azt mondta a telefonba, hogy 3 hónapja próbálják el kapni ezeket, a szélhámosokat de eddig még nem nyertek, mert mindig más rendszámú autóval járnak és más nevet is, adnak meg személyiségnek.
- Rendben van. És mit tudunk ezzel kezdeni?
- Most semmit. A berendezés miatt nem kell aggódni. Holnap elmegyünk és veszek nektek újakat, amik ide illenek. Ma este pedig a Garcia birtokon alszotok.
- Livianak nem fog tetszeni, hogy venni akarsz berendezést. Nem mondtam meg neki a lakást sem.
- Nem is kell a lakásról tudnia. Szegény már sok mindenen átment. Ennyi már jár neki. Ezt meg majd elmondjuk neki.
- Rendben van apu. Itt van az elsősegély csomag?
- Itt. Ápold le a fiúkat én, addig beszélek a lánnyal.
- Oké.