7. rész! - Mi lesz velünk? (Livia)

Kicsit megijedtem, amikor Garcia papa azt kérte, hogy beszéljünk. Nem gondoltam, hogy mit szeretne. Most raboltak ki. Csak az hiányzik, hogy az én fejemhez vágjon mindent. Én leszek, majd a hibás és Esmeraldát haza akarja vinni. Én meg maradhatok megint egyedül. Elegem van már a magányból.
- Nézd Livia. Neked is elmondom, amit a lányomnak. Sajnálom, ami történt most veletek és ezért is ajánlottam fel, hogy kifizettem az új berendezés minden költségét. Neked is ami kell és a lányomnak is ami kell.
- Köszönöm. De ezt nem fogadhatom el.
- Miért nem? Ez egy ajándék a bal szerencsétlenség miatt, ami történt.
- Hát mivel most úgysincs jobb ötletem, hogy szerezhetnénk be, így kénytelen vagyok elfogadni. Viszont szeretném magával közölni, hogy vissza fogom fizetni. Szép apró részletekben.
- Ugyan már. Vedd úgy, hogy a tiéd. Cserébe azért, mert vigyázol a lányomra. Nem kell semmit visszafizetni. Tudod jól, hogy nekem már csak Ő maradt.
- Igen, tudom. – válaszoltam.
- Én pedig tudom, hogy téged ilyen téren senki nem tudd támogatni. – a szavaktól a sírás kerülgetett, amikor Garcia papa szájából ki jöttek.
- Rendben van. – néztem rá könnyes szemmel. – Köszönöm szépen.
- Szívesen. Akkor most fel hordjuk a dobozokat, meg ami még az autóban van aztán, pedig a Garcia birtokra megyünk. Ott fogtok ma éjszaka aludni. Nem akarok ki fogásokat.
- Értettem. – mosolyogtam el magam. Igen mindig egy kegyetlen ember, de ha a lányáról és jelen esetben most rólam is szó van, akkor egy szőrős szívű teremtés.
Elkezdtük behordani a dobozokat.
- Liv! Ezt hova tegyem? – állt meg Osvaldo az ajtóban
- Tedd csak oda le. Az arcod jobban van már? – kérdeztem.
- Igen. Esme normálisan leápolta. Még fáj de, csak csíp. Fel volt repedve annyira nem vészes. Te jól vagy? – kérdezte.
- Hát inkább csak meg vagyok. Minden rendben. Nekem még ez sem sikerül.
- Ugyan már ne mondj ilyeneket. – ült le mellém a földre.
- Miért is ne? Se szülők, se testvér, se pasi aki segíteni tudna. Legalább Esme itt van, mint legjobb barátnő.
- És én mit érek neked? – tette fel hirtelen a kérdést.
- Te… te olyan vagy nekem, mint a bátyám mindig vigyázol rám és leszidsz, ha valamit nem jól teszek.
- És nem gondolod, hogy ez több is lehetne?
Amint Osvaldo száját elhagyták a szavak a tenyerét az arcomra, helyezte maga felé fordított és megcsókolt. Kis idő múlva engedett csak el.
- Ne haragudj. Ezt nem így akartam. – kért bocsánatot.
- Semmi baj. – hirtelen csak ennyit tudtam ki nyögni ijedségemben.
- Tényleg? – nézett rám kíváncsian.
- Hagyj most magamra, kérlek. – mondtam ki, de igazából nem is neki, hanem a parkettának. Még magamtól is megijedtem. Osvaldo ki sétált az ajtón és becsukta maga mögött. Ott ültem a padlón és csak magam elé, bambultam.
Ez így nem járja. Évek óta a bátyámként tekintek csak rá. Nem is tudnék máshogyan. Férfiként. Aki velem akar lenni.
- Livia! – rontott be Esmeralda nagy boldogan az ajtón. – Késze… Mi a baj? – kérdezte.
- Osvaldo megcsókolt.
- Hogy mi? – akadt ki teljesen. – De hogy… Miért? Fhu a genyója. Engem is megcsókolt.
- Micsoda? – erre fel kaptam a fejem. – de…
- Semmi de. Letépem a tökét. – indult volna kifele az ajtón Esmeralda.
- NEM! – húztam vissza a pólójától fogva. – Nem csinálsz semmit. Nem történt semmi. Én meg most úgy beszélek, mintha most akarnálak el hipnozisolni.
- Hát igen. Kb. – értett egyet Esmeralda. – Jól van nem lesz semmi. Este majd megbeszéljük.
- Rendben. – értett egyet.
- Lányok! – jött be Garcia papa. – Indulhatunk?
- Igen! – mondtuk egyszerre.
Beszálltunk az autóba. Megint középen ültem. Egyik oldalamon Osvaldo aki az ablakon bámult ki. Másik oldalon Maximiliano aki zenét hallgatott és folyamatosan járt a lába. Jobban éreztem magam, amikor mindketten kiszálltak. Vagyis inkább Osvaldo miatt. Innentől pedig furcsa érzésem volt.
- Mit szeretnétek vacsorázni? – szólalt meg Garcia papa.
- Nem tudom. – válaszolt Esmeralda. – Tegnap mi ettünk? – kérdezte tőlem.
- Milanoit. Bah de azt már unom. Valami más legyen már. – válaszoltam.
- Mondjuk rizottó. Az María cselédasszony istenien készíti el.
- Hát nekem mindegy végül is. Csak kaja legyen. Dél óta semmit nem ettünk.
- Ja már én is kezdek éhes lenni.
- Az idegeskedés miatt fel sem tűnt. – mondta Garcia papa.
- Igen. Tényleg nem tűnt fel. – válaszoltam.
Autóval egy óra volt ki érni a birtokra. Tiszta a levegő, gyönyörű a táj és az autók zaját sem lehet hallani, csak amikor a madár csiripel. Nem olyan, mint Mexikóváros. Este volt már és tisztán látszódtak a csillagok. Csend volt már és nem is nagyon akartunk hangoskodni. Imádtam itt lenni, de csak jelen helyzetben. Sosem szerettem el jönni Esmeraldához éjszakára. Nap közben, ha itt voltam az nem idegesített. Volt, hogy reggeltől estig itt voltam. De ha este jöttem, akkor azt éreztem, hogy zavarok. Most is ezt érzem. Nem kéne itt lennem.
- Tessék Livia! Itt bőröndöd. – adta a kezembe Garcia papa.
- Köszönöm szépen. – mondtam majd elindultunk a bejárati ajtóhoz.
Bevittem a bőröndömet Esmeralda szobájába. Semmi sem változott azóta, hogy elment innen.
- Készen van a vacsora. Gyere le, aztán lefürdünk mind a ketten. – szólt be Esme.
- Rendben van. – mondtam majd elindultam.
Megvacsoráztunk és persze rizotto volt az étel. Én még mindig azt éreztem, hogy nem vagyok ide való, de megpróbáltam ezt ki zárni. Garcia papa megette a vacsoráját, majd elment még dolgozni. Adott a lányának egy puszit az arcára nekem pedig a homlokomra. Ahogy ki lépett az ajtón megszólaltam.
- Kezdjek el félni apudtól vagy ne? – kérdeztem Esmeraldától.
- Nincsen rá semmi okod. Fel támadtak a mai nap után az apai ösztönei. Engem imád. Téged meg szerintem, sajnál, hogy senki nem tud segíteni. – mondta nekem bizalmasan.
- Engem nem kell sajnálni. Hozzá szoktam már, hogy ez van. – válaszoltam neki magabiztosan.
- Jól van csajszi. Hé ma alszol először nálam.
- De azért egy lakásban lakunk.
- Tiszta gázak vagyunk.
És itt nevettük el magunkat. A mai nap már minden elő jött. A rablás, a csók, a pakolás fáradalmai jól esett csak úgy felhőtlenül nevetni. Mindketten olyan fáradtak voltunk, hogy fürdés után már ágyban is voltunk. Nem is tudtuk megbeszélni a történteket.

6. rész! – Költözés 02 (Esmeralda)

Apu kocsijából visszanéztem a régi lakásunk ablakára. Hátra néztem és láttam, hogy Livia is ugyanígy tesz. Igen, most már nincsen vissza út. Költözünk.
- A papírokat elintézted? – kérdezte Liv.
- Igen. Aláírtam. A kulcs pedig itt van. – emeltem fel. – Te beszéltél Duarte úrral?
- Igen. A kulcsokat Maxéknál hagytam holnap be, ugrik értük. Ki van fizetve és a szerződést is fel, bontottuk.
- Rendben. Sandoval Úr holnap jön, majd megnézni, hogy sikerült-e elhelyezkedni.
- Jó lenne már találkozni vele. Akkor sem volt ott, amikor a lakást néztük.
- Holnap találkozol vele. Reméljük. –nyugtattam meg Livet.
Az út a külváros felé vezetett, nem akartunk bemenni teherautóval a városba pont, amikor a legnagyobb forgalom van. Így apu kitalálta, hogy akkor kerülünk. Ezért egy csomó ipar épület mellett és vasúti síneken kellett keresztül menni. Aztán egyre jobban közeledtünk beljebb. A családi lakóházak udvarral. Aztán egyre több emeletes épületek jöttek. Elhaladtunk az iskolánk mellett.
- Nézd apu! Ide járunk tanulni.
- Csak semmi értelme nincsen a zenének.
- Ne mondj ilyet. Ének tanár leszek, ha nem jön össze a karrierem.
- Na majd meglátjuk. Nah és te Livia? Te milyen pályára készülsz? – kérdezte apu Liv-et.
- Én zeneszerző leszek. Alap zeneét fogok készíteni egy-egy dalhoz vagy filmekben.
Én erről nem is tudtam, hogy ilyen tervei vannak. Mikor döntötte el? És miért nem szólt nekem? Most kicsit szomorú lettem. De később úgy is beszélni fogok vele.
Megérkeztünk a lakáshoz. Apu és a fiúk ki szálltak az autóból.
- Ahh végre. Már szétszorítottak. – nyújtózkodott hátul Liv.
- Mikor döntötted el, hogy zeneszerző akarsz lenni? – kérdeztem szomorúan.
Előre hajolt és rám mosolygott. Kicsit félelmetes ilyenkor. – Akkor, amikor te, hogy énektanár leszel.
Ez most megnyugtató volt. Mivel én csak apu miatt találtam ki. És úgy nézz ki Ő is.
- Megnyugodtál? – kérdezte.
- Most már igen. – nevettem el magam.
- Karrierünk lesz ezt megbeszéltük, nem? Te énekelsz én, gitározok. Meg néha énekelek. A háttérben. - Csak bólogatni tudtam. Kiszálltunk a kocsiból. – Szóval megvagy?
- Igen megvagyok! – mondtam.
- Zsír, akkor pakoljunk. – lelkesedett. 
- Még nem. – jött apu hangja.
- Miért nem? – kérdeztem.
- Mivel a sofőröm eltévedt az idióta barátaitok miatt csak az isten tudja, hogy most hol vannak.
- Már megint min vesztek össze? – csuktam be a szemem, mert tudtam, hogy Max és Osvaldo mindig vitatkozik valamin.
- Én nem tudom. - mondta apu. – De remélem ide érnek. Azt mondta, hogy a közelben vannak. Addig nézzük meg a lakást. – javasolta apu.
- Ez jó ötlet. Van erkélye is. Az nézz a parkra. – lekendezett Livia.
Elindultunk az új lakásunk felé. A két hústorony lent maradt. Vigyáztak az autóra.
Felértünk a második emeletre. Három ajtó van. Kettő egymással szemben egy pedig középen.
- Most melyik a tiétek? – kérdezte apu.
- A négyes. – válaszoltuk egyszerre.
Becsúsztattam a kulcsot a zárba és kinyitottam az ajtót. Beléptünk mind a hárman a lakásba.
- Szóval ez lesz az? – kérdezte apu.
- Két szoba van egy nagy nappali és egy kisebb konyha. A fürdőszoba és a wc egy helyen vannak. Van kamránk és beépített szekrényünk. Szerintem ez jó. – ecseteltem.
- Három beépítet szekrény, van a folyósón. Majd az egyiken megosztozunk. – csukta be Livia az egyik szekrényajtót.
- Jól van, és hogy képzeltétek el? – szólalt meg megint apu. – már, mint, hogy berendezitek.
- Még nem tudjuk. – válaszoltam.
- Rendben. Akkor találjátok ki gyorsan.
Megcsörrent apu telefonja. Ki ment abba a helyiségbe, ami a konyha lesz. Livia már az erkélyen álldogált. Ki mentem és oda álltam mellé.
- Jól meg leszünk mi itt, ugye? – kérdezte.
- Biztos. Csak lennének már a szekrények bent. A többi nem érdekel.
- Hé és az ágy?
- Tudok a földön is aludni. De még a szekrényekbe be kell pakolni.
- Jó igazad van. – értett velem egyet.
- A meg jött a teherautó. És azok a féleszűek is. Szerintem menjünk le. – javasolta apu.
Lementünk mindannyian. Először én léptem ki az ajtón. És ledöbbentem.
- Te jó ég! – kiabáltam.
Oda futottam a földön fekvő Maximiliano és Osvaldohoz. Körülöttük a dobozok, amiket a teherautóba pakoltunk. A bútorok sehol. A szájuk széle fel volt repedve. Ebből látszott, hogy erős ütést kaptak. Oda futottam Osvaldohoz.
- Osvaldo! Osvaldo, kelj fel. Ébredj hallod. Mi történt veled? – a kiabálás miatt nagy nehezen magához tért.
- Maxival, amikor leszálltunk elkezdtünk üvölteni egymással. Megint hülyeségen. Láttuk, hogy a csávók elkezdenek lepakolni. De csak a dobozokat, mint látszik. Ezért nem is figyeltünk rájuk. Aztán csak annyit vettünk észre, hogy ide jöttek hozzánk és leütöttek minket. És most itt vagyunk.
- Így igaz. – ültette fel Livia Maximilianot. – Sajnáljuk lányok. Olyan gyorsan történt.
- Most hol alszunk? – merevedett le Livia.
- Ne aggódj! – mondtam neki. Oda mentem apuhoz, aki láthatólag mi után meg tudta mi történt telefonálni kezdett.
- Igen! Rendben! Később el megyünk. Köszönöm. Viszlát. - rám nézett. – Sajnálom kis lányom. Én fogadtam fel ezeket, a szélhámosokat és nem néztem utánuk jobban. Én vagyok a hibás.
- Semmi baj apu. – Mások szemében egy igazi kemény ember. De előttem, sosem játssza meg magát.
- De igenis baj. A rendőrség azt mondta a telefonba, hogy 3 hónapja próbálják el kapni ezeket, a szélhámosokat de eddig még nem nyertek, mert mindig más rendszámú autóval járnak és más nevet is, adnak meg személyiségnek.
- Rendben van. És mit tudunk ezzel kezdeni?
- Most semmit. A berendezés miatt nem kell aggódni. Holnap elmegyünk és veszek nektek újakat, amik ide illenek. Ma este pedig a Garcia birtokon alszotok.
- Livianak nem fog tetszeni, hogy venni akarsz berendezést. Nem mondtam meg neki a lakást sem.
- Nem is kell a lakásról tudnia. Szegény már sok mindenen átment. Ennyi már jár neki. Ezt meg majd elmondjuk neki.
- Rendben van apu. Itt van az elsősegély csomag?
- Itt. Ápold le a fiúkat én, addig beszélek a lánnyal.
- Oké.

5.rész! - Költözés! (Livia)

Szombat van. Ma költözzünk az új lakásunkba. Tegnap este a maradok dolgokat még összepakoltuk aztán lefeküdtünk mind a ketten. Reggel már csak a telefontöltők, fogmosó szettek meg egy-két tányért pakoltam bele a dobozokba.
- Csengettek. – mondta Esmeralda.
- Majd én megyek.
Fel álltam a földről és kinyitottam az ajtót. Mivel már a székek útra készen így csak a földön tudunk ülni. Az ajtóban egy középmagas, félig kopaszodó, orra alatt kicsi szakállas férfi állt előttem. Felismertem. Ő Esmeralda apukája volt.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen.
- Szerbusz Livia! – köszönt vissza.
- Jöjjön beljebb.
- Köszönöm.
Bejött a lakásba. Garcia papa mindig is ilyen volt. Büszke magára, és amit elért. Fél Mexikóváros az Ő keze irányítása alatt van.
- Apu! – ugrott Esmeralda az apukája nyakába – Úgy hiányoztál.
- Te is nekem bogaram. – mondta majd adott egy puszit Esme homlokára.
Megint csengettek. Esmeralda rám nézett. Tudom mi volt ez.
- Hagyd csak.
Ismét kinyitottam az ajtót. Maximiliano és Osvaldo álltak az ajtóban.
- Sziasztok! Kicsit hamar jöttetek, nem? – néztem az órámra.
- Ma vagytok itt utoljára. Persze, hogy kicsit veletek akarunk lenni. – szólalt meg Maximiliano.
- Hú köszii. – mondtam.
- Ki van még itt rajtunk kívül? – Vette észre Osvaldo a benti nevetést.
- Esmeralda apukája.
- És minek van itt? – kérdezte Maxi.
- Hozott egy teherautót meg egy személyautót.
- Jó a verda? – Nézett rám nagy szemekkel Osvaldo.
- Honnan tudjam én nem voltam lent. Nah gyertek be!
Maxi és Osvaldo bejöttek a lakásba. Mindketten lekezeltek Garcia papával, majd mintha csak otthon éreznék magukat, leültek a kanapéra.
- Livia! Ide tudsz jönni? – hívott magukhoz Esmeralda.
- Tessék? – kérdeztem meg.
- Apu azt mondja, hogy jött vele három férfi is, hogy segítsenek bepakolni. Meg ugye itt van Maxi és Osvaldo is. Csak az lesz a baj, hogy ők ketten nem tudnak, hogy eljönni a másik lakáshoz, hogy ott is segítsenek, mert nem férnek be sehova.
- Mert az autó? 3-an beférünk hátra.
- Jó, de ha annyi cuccunk lesz, akkor nem.
- Nem lesz annyi szerintem. Ha pedig nem férnek be, van autójuk. Azzal majd eljönnek és még oda is, tudnánk pakolni, ha már máshova nem fér.
- Jézusom lányok szörnyűek vagytok. – mondta Garcia papa.
- Egyenlőre még ne szóljunk nekik. – javasolta Esme és rá bólintottam.
Ha a fiúk most rá jönnének, akkor megharagudnának. Pedig tényleg szeretnének jönni. Annyi mindent átéltünk már velük, hogy ezt nem akarják ki hagyni.
- De az a költöztető brigád akkor is kellett volna. – szólalt meg Garcia papa.
- Apu! Nem kellett volna. Jó lesz ez így.
- Milyen költöztető brigád? – sápadtam le. Az plussz pénz nekem. Esmerada-nak az apukája állja de nekem nem. – Nekem erről mért nem szóltál?
- Mivel aput aztán sikerült lebeszélnem róla és tudod akkor volt az énekóra is.
- Igen, tudom.
Persze, hogy tudom. Akkor veszett annyira össze Damian-nal én pedig Pedro-val. Azóta sem, kerestek egyikünket sem de, az igazgatóiban nekünk kellett el vinni a balhét és másik szakot is választani kell.
- Milyen énekóra ez? – krákogott közbe Garcia papa.
- Kaptam egy feladatot és arra készültem éjjel-nappal. Szegény Livia-val alig találkoztunk. – mondta Esmeralda szépen elterelve erről a témát.
- Igen így volt. – bólogattam én is.
- Rendben. Én hiszek nektek. Nah kezdjünk neki. Hosszú még az út.
- Igen is! – válaszoltuk egyszerre Esmeralda-val.
- Ti parancsoltok. Én irányítok. Felhívom azt a három idiótát.
Amúgy a három idióta azok voltak, akiket Garcia papa hozott költöztetőknek. Ketten vitték a bútorokat a harmadik, pedig elrendezte a teherautóba. Maximiliano és Osvaldo cipelték a dobozokat. Esmeralda adta ki a bútorokra a parancsot én pedig a dobozokra és a bőröndökre. Végül a bőröndök csak Garcia papa autójába mentek, mert a teherautóba féltünk berakni. A végére aztán Osvaldo és Maxi-nak nem kellett külön autóval jönni, mert befértek hozzánk is.
- Ti nem jöttök? – kérdeztem meg őket, amikor szálltam be az autóba. Szigorúan csak hátra, mivel az anyós ülésre Esmeralda ül.
- Mi abban akarunk utazni! – mutattak egyszerre a teherautó felé.
- Mi csoda? Ne csináljátok már fiúk! Ezt beszéljétek meg velük. – mutattam a három pasasra meg Garcia papára.
- Nah mizu van?
- Ezek ketten – mutattam a fiúkra – ott akarnak utazni. – mutattam a teherautóra.
- Semmi baj. Apu! – kiabált Esmeralda. – Maxi és Osvaldo ott ülnek az egyik csávóval. A másik kettő velünk jön.
- Rendben bogaram. – egyezett bele az apukája.
- Nah tessék. – mondta a fiúknak egy olyan ti, sem gondoltátok volna.
Maximiliano és Osvaldo oda futottak és jó szorosan megölelték. Majd elkezdtek azon vitatkozni, hogy ki üljön középen.
- Mint két gyerek! – szólalt meg Esmeralda.
- Rosszabbak. – nevettem el magam. – Zsír, lesz egy jukkánk? – kérdeztem csodálkozva.
- Eddig is volt. Csak sose néztél szét a szobámban.
- Majd pont egy jukkát fogok bámulni.
- A jukkámat hagyd ki ebből.
Visszagondolva az előzőekre mindketten elnevettük magunkat. Nem vagyunk mások, mint Maxi és Osvaldo. A szép kis csetepaténk közben megérkezett Garcia papa és beszállított mindenkit az autóba. Én beültem középre a két hústorony meg mellém. Már majdnem kényelmetlen volt. És elindult az autó.